Kántás Péter - Fórika László
A közméltóság védelmében
Az ember létezése és méltósága, mint maga az emberi egység,
valójában nem is jog, mert az emberi lényeg a jog számára tulajdonképpen
transzcendens, azaz hozzáférhetetlen. Az emberi jogok katalógusában és a modern
alkotmányokban az emberi élet és méltóság ezért elsősorban nem is mint
alapjogok, hanem mint a jogok forrásai, mint jogon kívüli értékek szerepelnek,
amelyek sérthetetlenek. E sérthetetlen értékek tiszteletben tartásáról és
védelméről kell a jognak gondoskodnia.
Az emberi méltóság minden embert egyedi értékétől,
individualitásától függetlenül, pusztán emberi mivolta miatt illet
meg. Ebből következően az emberi méltóság sérelme minden olyan
magatartás, amely gátolja a másik embert az emberhez méltó életben,
minden őt érintő szabadságkorlátozás, illetve kétségbe vonja a
ember mivoltát. Az emberi méltóság egy olyan határ,
a) melyen sem az állam, sem más emberek kényszerítő hatalma nem
terjedhet túl, az autonómiának, az egyéni önrendelkezésnek egy mindenki
más rendelkezése alól kivont magja, amelynél fogva az ember ember
maradhat, nem válva puszta eszközzé;
b) biztosítja az egyenlőséget.[1]
Az emberi méltóság közösségi dimenziója
Az emberi közösségeket számos aspektusból lehet megközelíteni,
definiálni viszont, sokféleségük miatt, szinte lehetetlen. Általában véve
elmondhatjuk minden közösségről, hogy tagjai összetartozónak érzik, ill.
kívülállóktól elkülönítik magukat. A közösség tagjait az azonosulás és az
elkülönülés tudata, ill. az tartja össze, hogy saját belső normákkal
rendelkezik, képes ennek a kikényszerítésére. Az egyén számára a
közösségi cselekvés, annak norma- és értékrendje, érzelmi
és eszmevilága
a) erősíti a társadalmi normák sikeres elsajátítását, az önmeghatározás
képességét (szocializációs funkció)
b) védelmet, orientációt, a kiszámíthatóság élményét adja
(biztonsági funkció).
Életünk során, de egy időben is számos közösségnek vagyunk a tagjai:
közösséget alkot az osztály, a szülői munkaközösség, közösséget hoznak létre a
munkatársi kapcsolatok, a klubtársaság, a társasház tulajdonostársi viszonyai,
a település szavazópolgárai önkormányzáshoz való jogának gyakorlása…
Minden közösségről elmondhatjuk, hogy az érintett személy külső
inerciarendszere: az önazonosság, az identitás meghatározásának egyik
aspektusa. A közösséghez tartozás joga ilyképpen kétségtelenül
személyiségi jog.
Az emberi közösségek kisebbik hányada változó tagságától független,
önálló léttel is rendelkezik, saját állandó szervezete van, jogképességét a jog
elismeri. A személyösszességek többsége azonban nem jogi személy, polgári jogi
értelemben nincsenek jogaik és kötelességeik. A kérdésünk az,
hogy
1. a nem jogalany közösségeket miként kezeli a jog;
vannak-e olyan jogosultságok, melyek őket is megilletik,
2. van-e a jogképességgel nem rendelkező
személyösszességnek tagjaitól független méltósága,
3. s ha igen, az milyen típusú jogvédelemben
részesül.
A hatályos jogot áttekintve elmondhatjuk, hogy számos törvényünk
jogokkal ruházza fel, illetve védelemben részesíti az önálló
jogalanyisággal nem rendelkező személyösszességet. Az Ötv.
szerint a választópolgárok közösségét megillető jog a helyi önkormányzáshoz
való jog, a Nektv. kollektív jogokat biztosít a magyarországi nemzeti és
etnikai kisebbségeknek, a Btk. a nemzeti jelkép megsértésének, illetve az
izgatásnak (uszításnak), az önkényuralmi jelképek nyilvános használatának, terjesztésének
a megbüntetésével véd nem jogalany személyösszességet. De elismeri és védi a
jog a fogyasztók érdekeit, a természetvédelmi és környezetvédelmi szabályaink
már globális emberi érdekről is beszélnek…
A közösség méltósága tehát - ha
nevesítetlen és meghatározás nélküli formában is - létező fogalom a
magyar jogban.[2] Mégis
azt kell mondanunk, hogy a társadalomban kisebbségi helyzetben lévő
közösségekről kialakult pozitív vélekedések, értékítéletek összességét, e
közösségek tiszteletét, társadalmi elismertségét kifejező
közméltóság fogalmát – a fogalom becsületvédelmi és kisebbségi jogi értelmében
- a hazai közjog nem ismeri. Az Alkotmány kizárólag
természetes személyekhez kapcsolja a méltóságot, amikor kimondja,
hogy a Magyar Köztársaságban minden embernek veleszületett joga van
az élethez és az emberi méltósághoz, amelyektől senkit nem lehet
önkényesen megfosztani.
A közösség méltóságát sértő cselekmények a büntetőjogban ugyan
hivatalból üldözendő közvádas bűncselekmények, de ezekben az ügyekben
(uszítás, nemzeti jelkép megsértése, önkényuralmi jelképek terjesztése,
nagy nyilvánosság előtt való használata, közszemlére tétele) igen
ritkán indul el egyáltalán a büntetőeljárás, másrészt nagyobb részük
“kudarccal” (megszüntetéssel) zárul. Az ügyfogalom szempontjából leggyakoribb
közméltóságot sértő cselekménnyel, a gyalázkodással szemben a büntető- és
szabálysértési jog “csak” a rágalmazás és becsületsértés
különböző alakzataival lép fel, főszabályként egyéni jogsérelem, és
kivételes esetben személyösszesség sérelme esetén.
A személyiségi jogsérelemmel szemben a polgári jog, a jogág jellegéből
adódóan az egyéni, sőt, a jogterület sajátosságai miatt, a személyes (három
kivételtől eltekintve) jogérvényesítés lehetőségét biztosítja csupán.
Összegzésképpen megállapítható, hogy a közösség méltóságának a védelmét
csak közvetetten, csak annyiban biztosítja a magyar jogrendszer, amennyiben a
sértés egyéni érdeksérelmet is okozott, és ennek megbüntetését
magánindítvánnyal, reparálását polgári perrel érvényesíti is a személyében
érintett fél.
Evvel szemben az állatvédelmi törvény preambuluma síkra
száll amellett, hogy az állatok “érezni, szenvedni és örülni képes
élőlények”, és tiszteletben tartásukat, jó közérzetük biztosítását
a törvény minden ember erkölcsi kötelességévé teszi. Megfogalmazza
tehát, hogy az állatoknak is van “kvázi személyiségi joga, kvázi méltósága”.
Ennek a védelmére alkotta meg a jogalkotó a törvényt, ezen belül a
közérdekű kereset indításának lehetőségét.
Ami tehát “kijár” a gerinces állatoknak, megítélésünk szerint
többszörösen jár az emberi közösségeknek. Álláspontunk
szerint az emberi méltóságnak meghatározott közösségi
értékekkel összefüggő dimenzióját – mint önálló jogtárgyat - olyan
új becsületvédelmi szabályozásban kell részesíteni, amely kifejezi,
hogy az emberi méltóság alkotmányos védelme nemcsak a
természetes személyekre, hanem azok meghatározott közösségeire is kiterjed.
Elfogadhatatlan, hogy jelenleg mindössze a Btk. kommentárja és a
büntetőbírói gyakorlat explikálja - a rágalmazás jogi tárgyaként
- ezt a területet: eszerint megilleti a jogi személyeket és az
olyan személyösszességeket is, amelyeknek nincs ugyan önálló jogképessége, de
olyan kollektív társadalmi kötelezettségekkel rendelkeznek, amelyek teljesítése
megalapozhatja a társadalmi megbecsülésük létrejöttét, s ennek ugyanolyan
lehet a társadalmi értéke, mint a természetes személyek esetében[3]. A "közméltóság"
fogalma ugyanakkor a tételesjogban és a kommentárirodalomban is
meghatározatlan, védelmének határai és eszközei sem
tisztázottak.
“A hazai jogalkalmazás és jogértelmezés sajátossága, hogy
az uszító magatartást szinte patikamérlegen mérte ki, így a büntetőjogi
értékelés körébe e társadalomraveszélyes cselekményeknek csupán töredéke
kerülhet. Ezt a szűkmarkúságot azok az elkövetők, akik a társadalmi
rend, béke és nyugalom megbolygatására törekszenek, messzemenően ki
tudják használni, ugyanis némi jogértelmezési jártassággal ki
tudják jelölni maguk számára azt a rendkívül keskeny sávot,
ahonnan még büntetőjogi felelősség nélkül zaklatható a társadalom”.[4]
Valóban, az utóbb időben a közbeszéd számos, a köznyugalmat felkavaró,
“elfajult” alakváltozata teszi egyre sürgetőbbé, hogy a
fentebb idézett “keskeny sáv” jogilag kezelhetővé váljon, hogy a jogalkotó a
büntetőjogon kívüli szankcionálás lehetőségeit a jelenlegi szabályozáshoz
képest egyértelműbbé és szigorúbbá tegye.
A kisebbségi ombudsman beszámolói évek óta felhívták a közvélemény,
a jogalkotó, illetve tágabban a politikai elit figyelmét
arra, hogy amennyiben a becsület, a jóhírnév
csorbítására alkalmas, gyalázkodó, lejárató, vagy éppen
megvetés kiváltását kívánó célzattal megfogalmazott kijelentések nem konkrét
személy vagy személyek, hanem egy meghatározott embercsoport, közösség
ellen irányulnak, a kisebbségi ombudsman csupán azt vizsgálhatja, hogy
fennáll-e a Btk. 269. §-ába ütköző közösség elleni izgatás bűntettének a
gyanúja, vagy sem.
Ma Magyarországon nem minősül jogellenesnek,
ha valaki oly módon vall rasszista nézeteket a nyilvánosság előtt, hogy a
cselekménye egyrészt nem irányul meghatározott személyek ellen, másrészt
nélkülözi az uszító jelleget. Más szavakkal: az érintett kisebbségek jelenleg
védtelenek a nyilvánosság előtt történő, "csak úgy általában"
cigányozó, zsidózó megnyilvánulásokkal szemben.
Alapkérdés, hogy
a) a közméltóságot érintő jogvédelem körébe
milyen típusú közösségek tartozzanak, [5]
b) kizárólag verbális cselekményekre terjedjen-e
ki a nagyobb nyilvánosság előtti "közméltóságsértés",
vagy megvalósulhat (mint pl. a tettleges becsületsértés vagy a kegyeletsértés eseteiben)
más módon is (pl. az adott közösség létesítményeinek, jelképeinek megrongálása,
szétrombolása, szétdúlása, beszennyezése, bemocskolása és ehhez
hasonló egyéb magatartás),
c) milyen jogági körben és milyen típusú
szankciók révén történjen meg a felelősségrevonás.
A 64/1991. (XII. 17.) AB határozat szerint:
"Emberi méltósága és élete mindenkinek érinthetetlen, aki ember,
függetlenül fizikai és szellemi fejlettségétől, illetve állapotától és attól
is, hogy emberi lehetőségéből mennyit valósított meg, és miért annyit. Egyetlen
emberi élethez való jogáról sem beszélhetünk úgy, hogy ne értenénk bele az
élethez és a méltósághoz való alanyi jogát.".
A hatályos nemzetközi jog emberi jogi
dokumentumainak egyik kiindulópontja az emberi méltóság. A Polgári és
Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya "az emberi közösség valamennyi
tagja veleszületett méltóságáról" szól, és az emberi méltóságot a jogok
végső forrásának tekinti akkor, amikor arra a felismerésre utal, hogy "az
emberi jogok az emberi lény veleszületett méltóságából erednek".
Az alapjogok körében az emberi méltóság
legnagyobb "riválisa" a véleményszabadság, amely a kommunikációs
jogok anyajoga. Minden becsületvédelmi szabályozásnak tehát
szembe kell nézni avval, hogy büntetőjogi védelemre nem tarthat
igényt az a vélemény, amely adott esetben a közösség érzékenységét
sérti, aggodalomkeltő, ellenszenves, vagy éppen
stílusában
Ugyanakkor a 36/1994. (VI. 24.) AB
határozat egy differenciált megközelítést fogad el: eszerint a véleménynyilvánítási
szabadság nem feltétlen a tényállítások tekintetében. E szabadság
ugyanis nem terjed ki a becsületsértésre alkalmas valótlan tények
közlésére akkor, ha a nyilatkozó személy kifejezetten tudatában van a közlés
valótlanságának (tudatosan hamis közlés) vagy foglalkozása, hivatása
gyakorlásának szabályai szerint elvárható lett volna tőle a tények
valóságtartalmának vizsgálata, de a véleménynyilvánítási alapjog felelős
gyakorlásából adódó gondosságot elmulasztotta.
A véleménynyilvánítás szabadsága csak a
bírálat, jellemzés, nézet és kritika szabadságát foglalja magában, de az
alkotmányos védelem - szögezi le az AB - nem vonatkozhat a tények
meghamisítására. Ezen túlmenően a szabad véleménynyilvánítás olyan alkotmányos
alapjog, amely csak felelősséggel gyakorolható, és a valótlan tények közlésének
elkerülése érdekében bizonyos kötelezettségekkel jár a közvélemény alakításában
hivatásszerűen részt vevő személyek esetében.
Ennek ellenére a véleménynyilvánítási és
sajtószabadság - a büntetőjogi védelem szempontjából - mégis
magában foglalja a tudatos valótlanságok, ferdítések, torzítások, manipulációk
közlésének és hirdetésének szabadságát, miközben történelmi tények igazolják a
tudatosan hazug propaganda, a politikai és társadalmi botránykeltés, a sajtó
lealacsonyításának és eszközként történő felhasználásának káros hatásait. Jól
érzékelhető napjainkban, hogy az írott és az elektronikus média olyan
tekintéllyel rendelkezik, hogy a közvélemény hajlamos a közölt információkat
kellő ismeretek vagy kellő kritika nélkül valóságként elfogadni. Ezért jelentős
érdek fűződik ahhoz, hogy az ilyen nyilvános közlések, közlemények, információk
a valóságnak megfeleljenek.
A közméltóság jogi és közvetlen tárgya
A közméltóság sérelme elválaszthatatlan attól az alkotmányos értéktől,
amit köznyugalomnak, ezen belül közhangulatnak hívunk.
A köznyugalom - kisebbségi jogi megközelítésben
- annak tükröződését fejezi ki,
hogy az országos és a helyi közhatalom jogszolgáltató, érdekvédő és
veszélyelhárító tevékenysége eredményesen funkcionál, hogy sem a
közhatalom, sem egyéb társadalmi csoport nem áll útjában a törvényeket tisztelő
"másság" legkülönbözőbb kifejeződési formáinak (tehát az eleven
multikulturalitásnak)[6], az egyének és
közösségeik önazonosságra, vagy éppen integrációra, illetve irányuló
asszimilációra irányuló törekvéseinek, hogy a
közbeszéd vagy kiveti magából a "gyűlöletbeszéd" legdurvább
formáit (a gyalázkodás a gyalázkodót is minősíti a nyilvánosság
előtt), vagy a közhatalom rendelkezik
adott szankciórendszerrel, illetve egy olyan
szakapparátussal, amely kellő következetességgel és szigorral képes
fellépni, illetve a minimálisra szorítani gyalázkodó
A köznyugalom a kisebbségek számára tehát a
szabad identitásválasztás, illetve a veszély és
fenyegetettség-mentesség állapotának külső, pszichés feltétele,
amely átfogja létük különböző
dimenzióit. Tehát ideális esetben nemcsak a kriminális
értelemben vett biztonság érzetét, hanem az esélyegyenlőségi normák
érvényesülésének "biztonságát" is magában foglalja.
A közösségek méltóságát támadó "gyűlöletbeszéd"
azonban már nem a köznyugalmat, mint elvont, általános entitást
sérti, hanem - uszító jelleg, tehát meghatározott cselekvésre való
felhívás vagy ennek sugallása nélkül - identitásukban zavarja,
érzelmeikben sérti (fenyegeti, gúnyolja, megalázza) a
közösség tagjait, de emellett alkalmas lehet arra, hogy
egyes kisebbségi csoportokat társadalomellenes célok megvalósítására
mozgósítson, illetve a közhangulatot olyan módon formálja át, amely
megkönnyíti, hogy e csoportok céljaikat erőszak alkalmazása
útján érjék el.
A közvetlen tárgy tekintetében azt kell eldönteni - ahogyan
erre korábban utaltunk - hogy a közméltóságot érintő jogvédelem körébe milyen
típusú közösségek tartozzanak. Kisebbségvédelmi szempontból nem
elfogadható a rágalmazás és a becsületsértés kapcsán a büntetőjogi gyakorlatban
érvényesülő "személyösszesség" kategória,
amely - a jogi személyeken kívül - a közös feladatvállalás
alapján működő közösségeket védi: a verbális támadások célpontja
éppenséggel olyan - a diszkriminációt naponta megélő -
közösségek, társadalmi csoportok identitását, méltóságát veszik
célba, melyek tagjait nem fűzi össze konkrét feladat vagy
valamilyen tagsági viszony, nem tudatos választás alapján
szerveződtek, hanem a születés véletlene vagy egyéb, akaratukon kívül
álló körülmény döntött - legtöbbször egész életükre szólóan -
csoport-hovatartozásukról (nem, nemzeti-etnikai hovatartozás, szexuális
beállítottság, testi és szellemi fogyatékosság).
Ezen a ponton kell tehát különbséget tenni
- amit a jelenlegi szabályozás egyáltalán nem tesz meg - adott
személyösszességek (pl. foglalkozási csoportok) jóhírneve, illetve a
becsületvédelemre szoruló kisebbségek méltósága között. A két kategória ugyanis
a) érdekérvényesítő-képességét, a társadalmi életben való
sikeres részvétel esélyeit,
b) valamint a többségi társadalom által táplált
előítéletek és egyéb elutasító reflexek intenzitását, fenyegető
erejét tekintve
nincs egy súlycsoportban egymással. Mondjuk az orvosi műhibák
tendenciózus, a tényszerűséget nélkülöző nyilvánosságra hozatala
ideig-óráig megrendítheti a lakosság egyes köreiben a szakmába
vetett bizalmat, elbizonytalaníthat egyes orvosokat, ez
azonban nem változtat az orvosi hivatásnak a társadalomba mélyen
beágyazott magas társadalmi presztízsén, vagy azon, hogy a
szakma gyorsan és hatékonyan tud - kamarai közreműködéssel
- a nyilvánosság előtt védekezni. Mindemellett adott az
egyéni választás lehetősége: ki lehet lépni az adott csoportból.
Ezzel szemben egy kisebbségi helyzetben lévő etnikai, vallási,
ideológiai, vagy szexuális preferencia alapján
létrejött közösségnek
a) meg kell küzdenie avval, hogy tagjait a
"saját" csoporttól elkülönítve, "ellenségként",
jobb esetben "idegenként" definiálják, vagy ilyen következtetés
levonását sugallják (in-group, out-group diskurzus),
b) tagjai vagy egyáltalán nem,
vagy csak jelentős lelki sérelmeket okozó önfeladás árán tudnak
"választani", azaz kilépni a diszkriminált
közösségből.
A közös feladatvállalás alapján definiálható
"személyösszességek" és jogi személyek jóhírneve,
"becsülete" nem más, mint az a társadalmi
megbecsülés, amely róluk, a tulajdonságaikról, illetve
teljesítményükről a környezetükben kialakult. A fentiekben
kifejtett közméltóság megsértése esetében azonban nem egy
már meglévő, pozitívnak tekinthető társadalmi
értékítélet "lerontásáról" (vagy ennek kísérletéről) van szó,
hanem olyan kisebbségi helyzetű társadalmi csoportok
"gyalázásáról", melyek társadalmi megítélése vagy teljesen
hiányzik a közvéleményből, vagy velük szemben
dominálnak az érzelmileg vezérelt negatív előítéletek,
illetve a társadalom legalábbis megosztott pl. abban, hogy az
érintett közösségek - érték- és szokásrendjüket illetően -
integrálhatók-e egyáltalán.
A legfenyegetettebb helyzetben lévő kisebbségi
közösségek tagjának lenni - szemben pl. egy foglalkozási csoporttal
- nem választható identitás, hiszen a csoportképző
kritériumok létrejöttében részben a születés véletlene (etnikai
hovatartozás), részben a szocializácó során elsajátított
magatartásminták játszanak szerepet (szexuális beállítottság).
A közösség méltósága elleni támadások legkonkrétabb,
"legalsó" szintje az "elkövetési tárgy", amelyet a
jogsértő magatartás közvetlenül sért vagy veszélyeztet: ennek
elemeit, "értékkészletét" a teljesség igényével nem tudjuk
felsorolni, de mindenképpen idetartoznak az érintett közösségre
kifejezetten jellemző, vele azonosítható, széles körben ismert
sajátosságok (egyedi karakterjegyek, szokások, ünnepek, az
azonosulást segítő jelképek, stb).
Az beszél gyűlöletkeltő, tehát a mi
értelmezésünkben közméltóságsértő módon, aki egy adott közösségről
(a közösséget képviselő személyről) tényt, értékítéletet olyan módon hoz
nagyobb nyilvánosságra, amely - anélkül, hogy kimerítené a Btk. 269. §-át
- alkalmas e csoport tagjainak megfélemlítésére, illetve a vele szembeni
ellenséges, kirekesztő környezet kialakítására. Az érzelmekre kíván
hatni azáltal, hogy
a) kisebbségellenes indulatokat gerjeszt, illetve
erősít fel, a többségi társadalomban felerősíti a racionális érvelést nem
tűrő előítélet-képződést,
b) érzelmi, pszichikai sérelmet (bűntudatot)
okozhat azáltal, hogy megnehezíti a támadott
kisebbség tagjainak szabad identitásválasztását, az sugallva, hogy
"másságát" "bűnnek",
természetellenes állapotnak tekintse.
Itt tehát többről van szó, mint a köznyugalom elvont
veszélyeztetése, amit - a "gyalázkodás"
elkövetési magatartásával kapcsolatban - az AB nem
tartott elégségesnek ahhoz, hogy büntetőjogi értelemben alapjogi
korlátozás indokául szolgálhasson. Mindezt egyértelműen
megerősíti az AB 30/1992. (V.26.) határozatának
indokolása, amely szerint
"... a közösségek méltósága a véleménynyilvánítási szabadság
alkotmányos korlátja lehet. Nem zárja ki tehát a határozat azt, hogy erről a
törvényhozó akár a gyűlöletre uszítás tényállásán túlmenő büntetőjogi
védelemmel is gondoskodjék. A közösségek méltóságának hatékony védelmére
azonban más jogi eszköz, például a nem vagyoni kártérítés alkalmazási
lehetőségeinek bővítése is alkalmas."
Javaslat egy büntető-, illetve szabálysértési tényállásra
Az AB fentebb idézett megállapítása
egyben kijelöli azt a jogági kört, ahol a
közösségek méltóságát sértő támadások szankcionálása tekintetében
érdemes gondolatcserét kezdeményeznünk. A becsületvédelmi
szabályozás terepét tehát ebben a tekintetben továbbra
is a "szankciós" jogok" (büntető- és szabálysértési jog),
illetve a Ptk.-nak a személyhez fűződő jogokat érintő
rendelkezései jelentenék.
A jogalkotónak el lehetne gondolkodni egy olyan
önálló - a büntetőpolitikai szempontok mérlegelése alapján büntető-, illetve
szabálysértési - tényálláson, amelynek egyik lehetséges szövegváltozatát -
vitaalapként - az alábbiakban adjuk meg, tudatosan felvállalva,
hogy az ilyen módon védendő közösségek körének meghatározása
kifejezetten kisebbségi jogi megközelítésből történik, így
természetesen bővíthető, illetve a jogvédelemben részesítendő társadalmi
csoportok meghatározása is pontosítható, kiegészíthető.
Szövegjavaslatunk a következő:
"A közméltóság megsértése
(1) Aki nagy nyilvánosság[7]
előtt a nemzeti vagy etnikai hovatartozás, vallási meggyőződés, illetőleg
a szexuális irányultság szempontjából érintett közösség
méltóságának megsértésére alkalmas tényt, állít, híresztel, ilyen tartalmú
kifejezést használ, illetőleg a közméltóság megsértésére alkalmas
egyéb cselekményt követ el,
büntetendő
(2) Méltóságsértőnek tekintendő minden olyan állítás, felszólítás,
illetve értékítélet, amely az (1) bekezdésben meghatározott közösség
képességeire, tulajdonságaira, nyelvére, szokásaira, történelmi múltjára
vonatkozik és amely - a társadalomban kialakult általános felfogás,
illetőleg az elkövetés konkrét körülményei alapján - lealacsonyítást,
megvetést, gyalázkodást fejez ki, vagy - akár tárgyilagos előadásmód
keretében is - ilyen jellegű érzelemnyilvánításra
ösztönöz.
(3) A közméltóság megsértésére alkalmas egyéb cselekménynek minősül
különösen az érintett közösség épületének, jelképének, az érintett
közösséggel egyértelműen azonosítható síremléknek, emléktáblának,
kegyhelynek stb. a megrongálása, szétrombolása,
szétdúlása, beszennyezése, bemocskolása, meggyalázása.”
Azzal persze szembesülnünk kell, hogy egy adott nyelvi megnyilvánulás
“méltóságsértő” jellegének jogi megítélésekor a jogalkalmazónak többféle
értelmezési lehetőség csapdáját kell kikerülnie:
Először is félre kell tennie személyes világnézetét, értékrendjét,
másodszor a minősítés szempontjából közömbösnek kell tekintenie a közlő
motívumait, a mondanivalót vezérlő szándékát,[8]
harmadszor – mivel immateriális cselekményről van szó – nem teheti függővé a
tényállásszerűséget a közlés társadalmi hatásától, végül – ugyancsak
összefüggésben az immateriális jelleggel - el kell tekintenie attól az
esetlegesen bekövetkező lelki, érzelmi sérelemtől, amit a közlés az
érintett kisebbség tagjaiban kiváltott.
Mi szerint dönt tehát a jogalkalmazó? Az a feladata, hogy a
kifejezés objektív tartalmát, általánosnak tekinthető társadalmi jelentését
vegye alapul a helyes értékeléshez. Ennek alátámasztására felidézzük
a leggyakoribb verbális jogsértéssel, a becsületsértéssel kapcsolatban
kialakított büntetőbírói gyakorlat megállapítását:
A bíróság szerint “valamely kijelentésnek vagy tényállításnak a
becsület csorbítására alkalmasságát nem a sértett érzelmi beállítottságából
eredő szubjektív értékítélet, hanem annak alapján kell megítélni, hogy a
megnyilatkozás az adott körülmények között – a becsületérzés megsértésére
objektíve alkalmas-e”.[9]
Az “objektív tartalom”, a közméltóság megsértésére való objektív
alkalmasság felszínre hozatalának követelménye azt jelenti tehát a
jogalkalmazó számára, hogy el kell döntenie: a közlés tartalma –
a tények csoportosítása, ábrázolási módja, általánosítása, publicitásának foka,
társadalmi fogadtatása, stb. alapján - túllépi-e
a tényekkel alátámasztott, akár sértő jellegű bírálat szintjét, és
átcsap-e öncélú, az egyenlő méltóságúként való kezelést az
adott közösségtől kifejezetten megvonó gyalázkodásba?
A közérdekű kereset,
mint a közméltóság polgári jogi védelmének
eljárásjogi feltétele
Az AB érintett határozataiból kitűnik, hogy a véleménynyilvánítás és a
sajtószabadság vadhajtásainak korlátozására nem a büntetőjog eszközeit
tartja elsősorban alkalmasnak, hanem a magas összegű nem vagyoni kártérítéssel
fenyegető polgári jogot [30/1992. (V. 26.) AB határozat, ABH 1992. 167.,
178-180].
De vajon képes-e ma hatékony védelemre a polgári jog? Az egyéni
jogérvényesítési lehetőség felkínálása alkalmas-e a tág körben nyilvánosságra
jutó jogsértés reparálására; tudnak-e élni ezzel a lehetősséggel az
emberek? Ha élnek, akkor az egyéni kártérítés-jóvátétel a közösség egésze
számára is megfelelő reparációt jelent-e? Meggyőződésünk, hogy mindhárom
kérdésre nemleges válasz adható.[10]
Polgári jogi jogvédelmet igényelhetnek mindazok, akiket a közösség
tagjaként becsületében-emberi méltóságukban sért az adott cselekmény. Itt tehát
nem szükséges a "jól körülhatárolható kör és közös
kötelezettségteljesítés" követelménye, mint a büntetőjogban. Adott
esetben személyiségi jogi pert indíthatnak, de kizárólag – ahogyan a
büntetőeljárásban is - az őket személyükben ért sérelem miatt.
Közérdekű kereset (actio popularis) a primer jogosult mellett, a
jogszabály által erre feljogosított személy (polgári) bírósági
igényérvényesítése a közérdek védelme érdekében. E fogalmat ismeri
ugyan a magyar jogrendszer, de az önrendelkezési joghoz fűződő jól
ismert korlát miatt csak kivételképpen, igen szűk
körben. Ugyanis más személy a sértett helyett, annak nevében és jóváhagyása
nélkül nem léphet fel, nem vonhatja el ugyanis senki az adott személy
önrendelkezési jogának eljárásjogi részét, a keresettel rendelkezés jogát. A
jogvitában érdekelt félnek alkotmányos joga van arra, hogy ügyét bíróság elé
vigye. Ez a jog - hasonlóan a többi szabadságjoghoz – tehát magában
foglalja annak szabadságát is, hogy az érintett e jogával ne
éljen.[11]
Alapkérdés, hogy mi a közérdek tartalma, s ezen belül mit
takar az érdek, s mit a köz fogalma? Általános jogfogalmakkal
tudunk válaszolni erre, mondván, hogy köznek érdeke fűződik az állam
biztonságához, a közbiztonsághoz, a közrendhez, a köznyugalomhoz, a
közegészséghez, a közerkölcsök érvényesüléséhez, a gazdasági verseny
szabadságához stb. A jogilag védendő kör rendkívül
heterogén, tehát közérdeknek minősül a közhatalom működésének,
illetve a közfeladatok (oktatás, egészségügy, szociális ellátás,
stb.) megszervezésének, megvalósításának zavartalansága, de éppen így
közérdeknek tekinthető a jog által elismert magánérdek is, pl. a jogérvényesítésre
képtelen magánszemély jogának a védelme is.
A közérdek tartalmának tisztázása tekintetében egyébként a bírói
gyakorlat sincs jobb helyzetben, amit betetőz, hogy az
Alkotmánybíróság a közerkölcs kategóriája kapcsán - kifejezetten
elutasította, s a törvényhozás kompetenciájába utalta a határozatlan
jogfogalmak tartalmi meghatározását.[12]
A pozitív meghatározás egyébként sem
volna képes "lefedni" azt az életbeli
teljességet, magatartási kört, amely
egy idealizált nyugalmi állapotot, a közösségek és
érdekvédelmi szervezeteik "rendeltetésszerű" működését,
illetve háborítatlanságát biztosítják. A közérdeknek (ideértve a
jogos magánérdek számtalan alakváltozatát is) tehát jogi értelemben
vett pozitív tartalmat adni éppen annyira lehetetlen,
mint pl. a bűncselekmény fogalmát a "mi nem
bűncselekmény" szférájával megadni.[13]
Ezek után érthető, hogy a közérdekű keresetindítás lehetőségét tartalmazó
jogszabályok nem definiálják a közérdek fogalmát; így csak az egyes
jogterületek konkrét szabályaiból indulhatunk ki.[14]
Annyit bizonyosan állíthatunk, hogy egy alapjogi sérelem védelme
nem vitathatóan a közérdek kategóriájába esik, márpedig a közméltóság
értelmezésünk szerint nem más, mint az emberi méltóságnak adott
közösségek becsületét érintő dimenziója.
Érvényes tehát esetünkben az Alkotmány rendelkezése, amely
szerint az alapvető jogok megsértése miatt keletkezett igények, továbbá a
kötelességek teljesítésével kapcsolatban hozott állami döntések elleni
kifogások bíróság előtt érvényesíthetők (70/K.§). Ha ez a sérelem
nem eredményez közvetlenül érdekelt “materiális felet”, aki képes bíróság
előtt alanyi jogainak érvényesítésére, akkor az államnak a közérdek védelmében
kötelessége meghatározott ágenseket olyan jogosítványokkal
felruházni, melyek lehetővé teszik, hogy a sérelmet szenvedett
közösség megfelelő elégtételt kapjon, illetve a jogsértőt a jövőre
szólóan visszatartsa hasonló cselekményektől.
A közérdekű
kereset és az önrendelkezési jog
Az Alkotmánybíróság az 1/1994. (I. 17.) AB határozatában
kifejtette, hogy az önrendelkezési jog fontos tartalmi eleme - egyebek között -
az egyén joga arra, hogy az igény állapotába került alanyi jogait a különböző
állami szervek, így a bíróság előtt is érvényesítse. Az önrendelkezési jog,
mint az általános cselekvési szabadsághoz való jog, a jogérvényesítéstől való
tartózkodás, a nem cselekvés jogát is magában foglalja. Mivel ez a jog az egyén
autonómiájának védelmére szolgál, általában mindenkinek szabadságában áll
eldönteni, hogy jogai és törvényes érdekei védelmére nyitva álló és
alkotmányosan biztosított hatósági igényérvényesítési utat igénybe veszi-e,
vagy attól tartózkodik.
Az AB által megfogalmazott “keresettel rendelkezés” feltételezi,
hogy van:
a) igényérvényesítésre jogosult személy (természetes,
vagy jogi személy),
b) s
ez a személy a hallgatásával azt akarja kifejezni, hogy nem kíván élni a
perindítás lehetőségével.
A nem jogalany személyösszességek esetén ez a fogalom használhatatlan.
Az egész közösség sérelme esetén, jogalanyiság hiányában nincs
akaratnyilvánító fél, így ezek a közösségek jogvédelem nélkül maradnak.
Ilyen esetekben a közérdekű kereset más személy önrendelkezési jogát semmilyen
módon nem korlátozná.
Más a helyzet, ha a közösség sérelme mellett egyéni érdeksérelem is
van. Ilyenkor a kérdés úgy vetődik fel, hogy
a) az egyéni érdekérvényesítés az egész közösség
sérelmének a reparálására alkalmas-e, ill.,
b) az egyes személyükben
érintett felek hallgatása az egész közösség jogérvényesítési jogáról való
lemondásként értékelhető-e, vagy meg kell vizsgálni ilyen esetekben, hogy
· a nem tevés oka nem az-e, hogy a társadalmi
életben akadályozott személyekről van szó,
· korlátozza-e a közérdekű kereset az adott
személyt önrendelkezési jogában, vagy összhangba hozható-e a
kétféle elvárás.
Álláspontunk szerint, ha a közérdekű kereset nem
jogalany közösséget véd, más, nem érintett személy önrendelkezési jogát ezzel
semmilyen módon nem vonja el. Ha a
közérdekű keresetet a személyében is érintett fél mellett indítják valamely
közösség érdekében, az sem érinti azok perindítási (hallgatási) jogát.
Javaslat
a Ptk. módosítására és a közkereseti jog kiterjesztésére
Végigtekintve közérdek közkeresettel “megtámogatott” esetein,
megállapíthatjuk, hogy a közméltóság fogalma mögött
meghúzódó közösségi értékek semmivel sem kevésbé
méltóak az ilyen típusú polgári jogi védelemre, mint mondjuk a
fogyasztói érdekek, a környezet- és természetvédelmi érdekek, vagy
éppenséggel a gerinces állatok zavartalan életlehetőségeihez fűződő
érdek, amelyet az állatvédelmi törvény biztosít.
Az a pénzben nem kifejezhető eszmei kár (sérelem),
ami egy közösség egészét - közvetve vagy közvetlenül tagjait
is - érinti, hosszú időre kihathat annak társadalmi
megítélésére, életlehetőségeire, a társadalom nyíltan kisebbségellenes
csoportjainak aktivitására, komoly félelmet, identitási
zavart okozhat a közösség egyes tagjaiban, de negatív
értelemben elbizonytalaníthatja a társadalom úgymond közömbös,
“előítéletmentes” csoportjait is. Mindeme veszélyek súlya
tehát felér bármely jelenleg közkeresettel védett jogtárgy
jelentőségével.
A kérdés az, hogy a közméltóság megsértésének
polgári jogi alakzata
a) a “szankciós” jogokéval azonos
tényállást tartalmazzon, lehetővé téve adott
esetben a mindkét jogág szerinti
felelősségrevonást,
b) kiknek adjon a jog közkereseti jogot?
A Ptlk. 76. §-a szerint a személyhez fűződő jogok sérelmét jelenti
különösen a magánszemélyek bármilyen hátrányos megkülönböztetése nemük, fajuk,
nemzetiségük vagy felekezetük szerint, továbbá a lelkiismereti szabadság
sérelme és a személyes szabadság jogellenes korlátozása, a testi épség, az
egészség, valamint a becsület és az emberi méltóság megsértése. Ez a
felsorolás ugyan nem taxatív, két vonatkozásban mégis indokolt lenne
kiegészíteni:
a) egyrészt a jogellenes
diszkrimináció alapját képező motívumok köre bővíthető - a
tényállás nyitottságának fenntartása mellett - legalább a
kor és a szexuális preferencia szerinti
megkülönbözetéssel,
b) másrészt a 76. § egy új bekezdéssel
egészülne ki, amely a személyhez fűződő jogok sérelme alapján rendelkezésre
álló jogkövetkezmények (Ptk. 84. §) alkalmazhatóságát rendelné el
a közméltóság megsértése esetében,
c) végezetül a védelemre szoruló “sértetti kört”
is ki kellene egészíteni, hiszen már a jelenlegi bírói
gyakorlat is ideveszi – a jóhírnév és a névhasználat körében – a
jogi személyek és meghatározott személyösszességek védelmét. Ezt az
alanyi kört tehát törvényi szinten nevesíteni kell, mert a
“személyösszesség” jogilag kezelhetetlen, ideértve a Btk. kommentárjában
megadott kritériumokat is.
Amennyiben közméltóság polgári jogi jogfogalma elfogadást nyer és
megsértése esetén a Ptk. szerinti személyiségi jogi védelem lehetőségei
megnyílnak, rendelkezni kell a közkereseti jog alanyáról. Ha
a törvényhozás a fogalom általunk javasolt kisebbségi
jogi tartalma mellett voksol, ésszerűnek látszik evvel a jogosítvánnyal
egyrészt az érintett kisebbségek országos érdekképviseleti szerveit,
másrészt - ezek híján, illetve ha a konkrét
ügyben nem indítanak pert - a kisebbségi ombudsmant
felruházni.
[1] A fogalmat az Alkotmánybíróság
(AB) számos határozatában értelmezte miközben adós maradt a közösségek
méltóságának alapjogi védelmét illetően. Az AB kimondta, hogy
az emberi élet és az emberi méltóság elválaszthatatlan egységet alkot és minden
mást megelőző legnagyobb érték. Az emberi élethez és méltósághoz való jog
ugyancsak egységet alkotó olyan oszthatatlan és korlátozhatatlan alapjog, amely
számos egyéb alapjognak forrása és feltétele. Az emberi élethez és
méltósághoz mint abszolút értékhez való jog korlátot jelent az állam
büntetőhatalmával szemben.
[2] Név szerint a rádiózásról és televíziózásról
szóló 1196. évi I. törvény 23. § (1) bekezdésében szerepel, amely
kimondja, hogy a “közszolgálati műsorszolgáltató és a közműsor-szolgáltató
különösen köteles a nemzet, a nemzeti, az etnikai, a nyelvi és más kisebbségek
méltóságát és alapvető érdekeit tiszteletben tartani, nem sértheti más nemzetek
méltóságát.”
[3]Az alanyi körnek azonban — teszi hozzá teljes joggal
a kommentár - pontosan meghatározhatónak kell lennie, és szükséges,
hogy valamilyen közös - akár önkéntes vállaláson alapuló -
kötelezettségteljesítés kapcsolja össze azok tagjait. Ilyenek lehetnek pl. a
különféle kamarák, alkotóközösségek, munkaközösségek, gazdasági társulások.
Ezzel ellentétben egy személyi csoport tagjai (pl. iskolai tanulók, a lakótelep
lakói, a rokonság, a nyugdíjasok, egy foglalkozási ág képviselői) általában nem
képeznek olyan személyösszességet, amelynek következtében a rágalmazás
sértettjei lehetnének. Rágalmazás csak abban az esetben állapítható meg, ha
annak sértettje konkrétan felismerhető, személyileg meghatározható (BJD 1190.).
[4] Varga Zoltán: A közösség elleni
izgatás. Magyar Jog, 2002/12. 705. o.
[5] Az orvostársadalom pl. évek
óta úgy látja, hogy az orvosi műhibákról szóló egyes
írások, illetve tudósítások alkalmasak arra, hogy
bizalmatlanságot, ellenségeskedést, gyűlöletet szítsanak vagy ilyen
cselekményekre uszítson a hazai orvos társadalommal szemben. Megrendítik a
tájékozatlan beteg bizalmát, gyengítik a nélkülözhetetlen orvos-beteg
együttműködést, az orvosokat megfélemlítheti, defenzívára késztetheti olyan
esetekben, amikor a gyógyítás kiterjesztése lenne szakmailag indokolt. Ld.
legutóbb Barta Ferenc: Mit tehetünk az orvosellenes tendenciák
visszaszorításáért? c. írását, Magyar Orvos, 2003/1. szám. A tavalyi
beszámolóban az ilyen típusú felvetésekre azt válaszoltuk, hogy nem látunk reális esélyt
arra, hogy az "orvosok csoportjai" kitétel bekerülhetne a Btk.
269. § szövegébe, de — jogalkotói mérlegelésétől függően — nem
tartjuk kizártnak, hogy a "foglalkozási csoport" kitételt nevesítse a
törvény.
[6] A valóban működő multikulturalitás az
egymástól egyébként idegen kulturális normák - ideértve a
nyilvánosság előtti viselkedés szabályait is - olyan együttlétezését
jelenti, ahol a többség - előítéletei, félelmei,
elkülönülő törekvései ellenére - nem engedi izolálódni, gettósítani[6]
az adott kisebbséget, illetve annak szokásrendjét. A
multikulturalitás tehát nem értékmentes, leíró kategória, nem
egyszerűen a különböző (a többségi társadalomtól eltérő
értékrendet követő vallási, etnikai közösségek, alternatív életmódot kínáló
ifjúsági csoportok, stb.,) kultúrák puszta együttlétezése (a kurd
kisebbség — finoman fogalmazva - törökországi megtűrtségének
semmi köze a multikulturalitáshoz), hanem a "másság"
létezési jogának (sőt értékes voltának!) többségi tudomásulvétele, a kisebbségi
létforma diszkriminációmentes gyakorlásának jogi lehetősége és a
mindennapokban gyakorolható valósága.
[7]A Btk. 137. §- ának 12. pontja szerint nagy
nyilvánosságon a bűncselekménynek a sajtó, egyéb tömegtájékoztatási eszköz,
sokszorosítás, illetőleg elektronikusan rögzített információ távközlő hálózaton
való közzététele útján történő elkövetését is érteni kell. Az állandó
büntetőbírói gyakorlat alapján nagy nyilvánosság megállapítására van
lehetőség akkor is, ha meg van a reális lehetősége annak, hogy nagyobb, vagy
előre meg nem határozható számú személy tudomással bírjon a bűncselekményről.
Nagy nyilvánosságon a bűncselekmények sajtó, egyéb tömegtájékoztatási eszköz,
vagy sokszorosítás útján való elkövetését is érteni kell.
[8] Mindez nem vonatkozik a tettlegességre, ahol
kötelező a motívumkutatás, hiszen éppen ez “viszi át” a
cselekményt az egyszerű rongálásból (garázdaságból) a
méltóságsértésbe.
[9] Lásd: BH 1981. 220.
[10] Az ombudsmannak az új Ptk. koncepciójára tett
észrevételeire válaszul az Igazságügy Minisztérium a következőket fejtette ki:
1. A
kormány második féléves jogalkotási programjában szerepel a
személyiségvédelemre vonatkozó polgári jogi szabályozás módosítása, ennek
keretében kell dönteni arról, hogy a közösségek méltóságának védelme
megoldható-e a személységi jogvédelem segítségével. (Vélhetőleg, az új
sérelemdíj jogintézményt nem fogják alkalmasnak találni erre a célra.)
2. Az
antidiszkriminációs törvény tervezete kísérletet tesz a közösség tagjaként
elszenvedett sérelmek orvoslására közérdekű igényérvényesítéssel.
3. Az
Európai Unió Bizottsága előtt előkészítés alatt áll egy kerethatározat a
rasszizmussal és idegengyűlölettel szembeni hatékonyabb európai fellépés
érdekében. E kerethatározat elfogadása estén ismét büntetőjogi szankció
beiktatása válhat szükségessé a magyar jogrendszerbe.
4.
Szintén büntetőjogi relevanciával bír az Európa Tanács Számítástechnikai
rendszerek útján megvalósított rasszista és idegengyűlölő cselekmények
büntetendővé nyilvánításáról szóló Kiegészítő jegyzőkönyve, amely a
kerethatározat-tervezettel közel azonosan határozza meg a büntetőjogi
fellépésigényét.
[11] Egyéb közérdekű keresetfajtákat is
találunk a hatályos jogban:
A Ptk. 209. § (2) bekezdése a gazdálkodó szervezet által használt
tisztességtelen általános szerződési feltétel megtámadására nyújt lehetőséget a
külön jogszabályban meghatározott szervezet számára. Az általános szerződési
feltételek bíróság előtti megtámadására jogosult
a) az ügyész,
b) a miniszter, az országos hatáskörű szerv vezetője,
c) a jegyző és a főjegyző,
d) a gazdasági és a szakmai kamara, a hegyközségi szervezet,
e) a fogyasztói érdek-képviseleti szervezet.
A fogyasztóvédelemről szóló 1997. évi CLV. törvény szerint módja
van Fogyasztóvédelmi Főfelügyelőségnek, a fogyasztói érdekek képviseletét
ellátó társadalmi szervezetnek vagy az ügyésznek közérdekű pert indítani az
ellen, aki jogszabályba ütköző tevékenységével a fogyasztók széles körét
érintő vagy jelentős nagyságú hátrányt okoz. It tehát t a közérdekű
kereset megalapozója —elvileg— akár egyetlen személy jelentős nagyságú hátránya
is lehet.
A közérdekűség oka a fenti esetekben az
informáltságát, jogi és szakmai felkészültségét tekintve
egyértelműen kiszolgáltatott helyzetben lévő fogyasztó védelme.
A Ptk 237. § (4)-a szerint a bíróság az ügyész indítványára az
állam javára ítélheti meg azt a szolgáltatást, amely a tiltott, a
jóerkölcsbe ütköző szerződést kötő, a megtévesztő vagy jogtalanul
fenyegető, továbbá az egyébként csalárd módon eljáró félnek járna vissza.
Uzsorás szerződés esetén a sérelmet okozó félnek visszajáró szolgáltatást
az állam javára meg kell ítélni. Hasonló szabályt találunk a jogalap
nélküli gazdagodás vonatkozásában: Ha az, akinek részére a
gazdagodást vissza kellene téríteni, azt tilos vagy a jóerkölcsbe ütköző
magatartásával maga idézte elő, a bíróság az ügyész indítványára a vagyoni
előnyt az állam javára ítélheti meg.
Ezekben a szakaszokban a közérdekű keresetek funkciója az elvonás, a
represszió. A közérdek oka itt a hasonló cselekményektől való visszatartás.
Az ügyész keresetet indíthat a semmis szerződéssel a közérdekben
okozott sérelem megszüntetése érdekében a szerződés semmisségének megállapítása
iránt. (Ptké. 36/A.).
A tisztességtelen piaci magatartás és versenykorlátozás tilalmáról
szóló 1996. évi LVI. törvény a Gazdasági Versenyhivatal elnökét ruházza fel
azzal a joggal, hogy valamely versenyjogot sértő közigazgatási határozat
visszavonását kezdeményezze, vagy közérdekű keresetet nyújtson be az ellen.
A tőkepiacról szóló 2001. évi CXX. törvény 207. § (1) bekezdése
szerint az ügyész a törvény 55. § (1) bekezdésében és a 203. § (1) és (2)
bekezdésében meghatározott esetben pert indíthat a kibocsátó és a befektetési
szolgáltató, illetőleg a bennfentes személy ellen a félrevezető tájékoztatással
forgalomba hozott értékpapírra vonatkozó vagy a bennfentes kereskedelemmel
létrejött szerződés érvénytelenségének megállapítása iránt. Az érvénytelenség
megállapítása esetén a bíróság ítéletének hatálya a félrevezető tájékoztatással
vagy a bennfentes kereskedelemmel érintett valamennyi szerződésre kiterjed.
A közérdekűség megalapozója itt a piac szabadságához fűződő
érdek.
A környezet védelmének általános szabályairól szóló 1995. évi LIII.
törvény, illetve a természet védelmének általános szabályairól
szóló 1996. évi LIII. törvény az ügyésznek biztosít - a
környezet, ill. a természetvédelem érdekében - az ezeket sértő
tevékenységtől való eltiltás, illetőleg a tevékenységgel okozott kár
megtérítése iránt keresetindítási lehetőséget.
Ebben a körben a nem meghatározott számú sértett egészséges
környezethez, természethez fűződő érdeke alapozza meg a közérdekű kereseteket…
Az állatok védelméről és kíméletéről szóló 1998. évi XXVIII. törvény
44. § (2) bekezdése szerint az állatok kíméletére és védelmére vonatkozó
jogszabályok megsértése esetén az ügyész is jogosult keresetet indítani a
tevékenységtől való eltiltás, illetőleg a tevékenységgel okozott kár
megtérítése iránt.
[12] 21/1996. (V. 17.) AB határozat
[13] A közérdek sérelme meghatározott
"különös" javak, értékek veszélyeztetésében ölt testet
(közerkölcs, közszemérem, közegészség,
közoktatás, köztisztaság, közízlés, a közúti közlekedés
rendjének sérelme, stb.), illetve - előre nem látható körben
- az egyén jogainak, érdekkörének valamilyen
korlátozásával jár együtt. Emellett egy multikulturális társadalmi közegben
folyamatos vita tárgya: rivális értékrendek szállnak szembe tehát
egymással, hogy “kisajátítsák”, vagy legalábbis vitássá tegyék a
mindenkori, uralkodónak tekintett értékítéletet.
[14] A vizsgált fogalmat csak a természetvédelmi és a
fogyatékosügyi törvény fejti ki, de csak utalásszerűen: eszerint közérdeket
sért, ha természetvédelmi jogszabályok megsértése a társadalom, vagy csoportjai
életkörülményeiben kárt okoz, a fogyatékosügyi törvény pedig az általa védett
személyi kör jogainak, ill. esélyegyenlősége biztosításának egészét közérdeknek
tekinti, tekintettel arra, hogy a fogyatékosok érdekérvényesítésükben gátolva
vannak. A sértettek köre nyilvánvalóan “tágabb személyi kör”. A fogyatékosügyi
törvény azonban, bár többes számot használ, lehetővé teszi egyéni hátrány
orvoslását is közérdekű keresettel.